Lupusz levek - a szántóföldtől az asztalig

Leventét, a levek készítőjét még hónapokkal korábban, valamikor tavaly tavasszal ismertem meg, sőt nem is őt, hanem előbb az anyukáját, aki a piacon árulta a leveket. Tündéri mosolyával kedvesen kínálta a kóstolót, amire persze a gyerekek rárepültek, és haza is hoztunk egy doboznyi sütőtökös almát. Annyira bejött, hogy később mindenféle családi bulikra is vittünk magunkkal. Inkább ezt, mint bármilyen bolti gyümölcslevet. És sikere volt, bárhova mentünk.

Valamikor nyár elején hívtam fel Leventét, hogy szipiszupik a levek, de annyira jó lenne, ha kicsit hulladékmentesebb lenne a csomagolás. A 3 literes bag-in-box már önmagában sokkal jobb, mint a félliteres-literes műanyag palackok, de még jobb lenne, ha lehetne sajátba. És annyira jó érzés volt, hogy nem akadt fenn ezen a kérésen/kérdésen, nem nézett hülyének, (ahogy amúgy sokan, amikor előállok ilyen ötletekkel) hanem minden további nélkül mondta, hogy persze, simán, amikor lepalackozzák az éves termést, akkor tudnak az én üvegeimbe is tölteni, keressem majd ősszel, amikor aktuális lesz.

Hát így jutottam el a nyílt napjukra októberben, és így lett itthon nagyon rövid időre egy csomó finom gyümölcslevünk. Közben, ahogy néztük a gépet, ami levet varázsolt a gyümölcsökből, mesélt nekem egy csomó minden érdekeset arról, hogy miért és hogyan készül ez a lé, és hogy mitől olyan különleges. Én pedig úgy döntöttem, hogy szeretném ezt nektek is továbbadni. Szeretnék Leventének és a leveinek itt a blogomon egy kis teret adni, mert hiszek benne, mert nagyon jó az, amit képvisel, és mert szeretném, ha megismernétek ti is, ha tudnátok, hogy ebben a fogyasztói társadalomra épült műanyagban fuldokló világban még mindig vannak olyanok, akiknek fontos, hogy mit tesznek a vásárlóik asztalára. Így aztán meghívtam Leventét hozzánk, ő pedig boldogan jött, és amíg a lányommal az ölében játszott, kifaggattam.